Amikor egy lakást teljesen belaktál, a legkisebb változtatás is óriási horderővel bír. Már minden kép, bútor és dísztárgy a helyén van, nincs sehol egy szabad falfelület, úgy érzed, minden tökéletes. És akkor egyszer csak, bumm! Meglátsz valamit, amit egyszerűen nem bírsz otthagyni az üzletben, és máris azon kapod magad, hogy változtatnod kell. Jelen esetben a szóban forgó tárgy egy tüneményes előszobaszekrény volt.
Eredetileg nem is magam miatt mentem be abba a boltba. Pontosabban nem mentem, hanem zárás után beestem és bekönyörögtem magam. Ugyanis már napokkal korábban megígértem egy ügyfelemnek, hogy megnézek egy általa kiválasztott darabot, hogy illik-e a lakásába. Ő teljesen beleszeretett, félrerakatta, éppen befér az előszobájába, de bizonytalan, hogy megfelelő-e. Na egyik nap, miután elhoztam Pankát az oviból és indultunk Fanniért balettra, eszembe jutott az ígéretem és hirtelen elhatározástól indíttatva berontottam a boltba. Már éppen elmúlt záróra, de voltak még az üzletben, így hát besírtam magam avval, hogy csak egy pillantást szeretnék vetni arra a bizonyos szekrényre. Megértem az ügyfelemet, tényleg iszonyú aranyos darab, egy régi, antik fenyő cipős szekrény tükörrel, filigrán, mindössze 70 cm széles, 28 mély, egyszóval éppen ideális. A baj csak az, hogy kicsit sem illik abba a lakásba. Ez rusztikus, vidékies hangulatú, az ő otthona pedig inkább polgáriasan elegáns, klasszikus cseresznye-vörös bútorokkal, lágy esésű drapériákkal.
Becsszóra semmilyen önös érdek nem vezérelt, amikor határozottan lebeszéltem róla. Nekem viszont szöget ütött a fejembe, hogy az én lakásomban tökéletesen mutatna. Igen ám, de helyünk az nincsen. Úgy tűnt, hogy egy szem sem. Miután azonban egy mérőszalaggal a kezemben alaposan megvizslattam a lakást, kiderül, hogy valahová mégis csak beférne, ha nagyon akarnám. A wc ajtó és a konyhai átjáró között ugyanis van egy kb. 75 centiméteres falszakasz, ahová éppen be lehetne állítani. Csak a Spanyolországból hozott fonott tetejű kovácsoltvas asztalkát (amiről Rozi kutyánk nagy rendszerességgel leveri a kislámpa formájú mécses tartót) és két villanykapcsolót kell áthelyezni, amelyek éppen a fal kellős közepén díszelegnek. Érdekes, eddig fel sem tűnt, milyen hülye helyen vannak. OK, akkor vágjunk bele! - döntöttem el a kérdést és miután beszéltem a megrendelőmmel, aki közben maga is rájött, hogy a szekrény hozzá úgysem illene, megvettem a gyönyörűséget.
Másnap haza is szállítottuk, a kis asztal bekerült a nappaliba, tán jobban is mutat ott, de a kapcsolókat nem tudtuk használni. A szombat reggel érkező villanyszerelő ismerősünk azonban – némi vésés, szerelődoboz feltépés árán – megoldotta a problémát. Most tehát ott díszeleg az új régi szekrényke teljes szépségében pompázva a bejárat mellett. Már csak azt kell eldöntenem, mi legyen a másik tükörrel…