Majdnem vettem egy új ülőgarnitúrát. Jó, jó, tényleg mindenki elmondhatja, hogy majdnem csinált valamit, aztán mégsem, de én tényleg nagyon közel jártam. Úgy is mondhatjuk, hogy csak egy hajszál választott el. Meg a józan megfontolás. Pillanatnyi felbuzdulásomat, amit az esetek többségében – mondhatni 95%-ában - tett szokott követni, egy félelmetesen jó akciós darab okozta kedvenc üzletemben, a Bohémiában. Gyakran járok ide ügyfelekkel, ahogy az tettem most is, amikor megakadt a szemem egy 50%-kal leárazott összeállításon. Letisztult formavilág, top minőség és mintha még a szövet árnyalata is jó lenne hozzánk. Azonnal árakat jegyzeteltem, elkértem a szövetmintát, amit egyébként már kivontak a forgalomból, ezért a leszállítás, fotókat készítettem, méricskéltem, aztán irány haza.
A lelkesedésem kitartott még otthon is. Ennyi pénzért ilyen jót nem kapok egyhamar. Micsoda mák! Kimértem, a két eladó kanapé éppen elfér, igaz, jobb lenne, ha az egyik nagyobb lenne, mert két kétszemélyes darabot árultak, de sebaj, legalább lesz több hely a szobában. Még az árnyalat is tökéletes. Kicsit sötétebb, pirosabb, mint a mostani, de az árnyalata remekül illik a függöny színéhez és úgyis készülök átfesteni a falakat… Jaj, de remek, lesz egy szép garnitúránk végre! – lelkesedtem magamban. Mert bizony a mostani, nem egy szépségversenyre nevezhető darab. Nem is csúnya, azt nem mondhatom, de semmi különös, a minősége, nos, azt azért jobb, ha nem firtatjuk. Kábé hét éve vettem a Sconto-ban, ahová normális körülmények között esküszöm, hogy be sem teszem a lábamat. A különleges alkalom az volt, hogy az Otthon magazin elvállalt egy előadássorozatot és engem is felkértek egy ilyen szereplésre. Persze grátisz, hogy kimutassam a lap iránti elköltelezettségemet. Nos kimutattam, felkészültem, elmentem és előadtam, amit kellett. Szerintem nem is rosszul, bár sok visszajelzést nem kaptunk, hiszen alig néhány vásárló lézengett csak az áruházban és ki tudja, figyeltek-e egyáltalán. Elment egy vasárnap, de annyi haszna azért volt a megmozdulásnak, hogy a sok méltatni nem kívánt bútor között megláttam a mostani garnitúrát. A formája modern és egyszerű, az ára , mivel utolsó és akciós, nevetséges, a színe egyenesen tökéletes. Jó, jó, nem a legjobb minőség, de amíg kicsik a gyerekek és belenyomják a túró rudit, nos addig megfelel. Meg is felelt. Bár néhány helyen apró lyukak és kivehetetlen foltok tarkítják, bár a belső varrásai szakadoznak, bár a párnái folyton kicsúsznak és eldeformálódnak, azért nem lehet rá panasz. Megteszi, ami tőle telik. Ráadásul a háromszemélyes része akkora, hogy egy ember, mint egy heverőn, elalhat rajta, ha nagyon muszáj. És nálunk csak ritkán van ilyen alkalom. Ha például nagyon köhögök és a párom lemenekül előlem, hogy tudjon néhány órácskát pihenni, vagy ha anyukám itt ragad egy éjszakába nyúló gyerekvigyázás miatt. Vendégszobánk meg ugye nincs…
Szóval most végre lehetne egy igazi garnitúránk is! Lelkesedésemre az első vödör hideg vizet gyerekeim loccsantották, akik hallani sem akartak bármilyen cseréről. Nem tudom, más gyerekei hogy vannak ezzel, de az enyémek gyűlölik a változást, és szenvedélyesen ragaszkodnak a megszokotthoz. Kijelentették, hogy nem baj, hogy lukas, hogy koszos, nagyon jó ez így, ahogy van és punk-tum. Engem persze azért nem faragtak olyan fából, hogy ilyen hamar megadjam magam. Aztán jött a következő felmerülő probléma, hogy akkor mi legyen a meglévő kanapékkal, hova tegyük? Mert kidobni ugye azért mégiscsak túlzás lenne! S ha elbizonytalanító tényezőnek mindez még mindig nem lett volna elég, megszólalt bennem a józan ész. Hogy érdemes-e közel félmillió forintot (mert ennyi még azért mindig maradt az árból) belefeccolni egy olyan garnitúrába, ami azért nem tökéletes. Mert az ágyazhatóság hiánya bizony sokat nyom a latban. Ezek ugyanis olyan méretű kanapék voltak ágygép nélkül, amelyeken hosszában nem lehetett volna egy személynek sem feküdni. Ha már újat veszünk, ha már kidobjuk a régit, ha már meg kell küzdenem a gyerekekkel, akkor olyan kell, ami minden szempontból megfelel. A csere tehát – bár fájt érte a szívem -  ad acta került, én pedig avval vigasztalom magam azóta, hogy legalább van egy új majdnem garnitúrám…