A lakásbérlésé a jövő?

Márpedig a németek pontosan tudják, miről beszélnek. Tíz éve a lakások 41, tavaly pedig 43 százaléka volt csupán magántulajdonban, vagyis a lakóingatlanok többségében bérlők élnek. Emellett az is igaz, hogy egy kimutatás szerint azon európai államok a legsikeresebbek, ahol a legkisebb a magánkézben lévő ingatlanok aránya. Ugyanis - állítják a közgazdászok - a saját lakás röghöz köti az embert, leköti a tőkéjét, elnyújtja a munkába járással töltött időt, ráadásul az ingatlanpiac néhány évtizedenként rendre összeomlik, maga alá temetve a lakástulajdonosok millióit.

Kétségtelenül igaz: Németországban történelmi gyökerei vannak az ingatlan-bérletnek. A második világháborúban az ország ingatlanvagyonának 20 százaléka pusztult el, amit egyszerűbb és hatékonyabb volt gyorsan és olcsón állami beruházásokkal pótolni. Így a központi állam összesen 5 és félmillió lakóingatlant épített, amelyet az elszegényedett polgárság – vagyon nélkül – inkább bérelt, mint megvásárolt.

A takarékszövetkezeti rendszerhez hasonlóan fejlődő német bankszektor a mai napig nagyon kockázatkerülő, ezért nem is terjedt el igazán a jelzálog alapú ingatlan-kölcsön az országban. Emellett az állam sem segíti a lakásvásárlást kamattámogatásokkal, azonban szigorúan őrködik a bérleti díjak szinten tartása fölött. Így a lakossági megtakarítások részben az államkötvények felé fordulnak, részben pedig beruházásokat élénkítenek – ez az egyik alapja annak, hogy a német gazdaság a válság előtt és utána is az Európai Unió motorja tudott maradni.

Bár logikusnak és vonzónak látszik a német út, Magyarországon ezt nagyon nehézkes lenne megvalósítani, hisz az ország lakóingatlanainak közel 93 százaléka  ma magántulajdonban van. Ezen változtatni drasztikus állami beavatkozás nélkül lehetetlen és részben értelmetlen is. Mindenek előtt a tartós, kiszámítható bérbeadási kultúrát kellene megvalósítani – ám erről még messze nem beszélhetünk.