A székek, melyek a szeretetről mesélnek

Úgy egy éve, amióta elkészült a kollekciód, útra is kelt: először a Várkert Bazárban, majd a norvégiai Skienben, legutóbb pedig Raulandban állították ki. Nem véletlen ez, hiszen egy magyar-norvég projekt keretein belül születtek meg a székek. Mi volt a feladat?
A hagyomány újraértelmezése, illetve a lehetséges kapcsolódási pontok feltárása a tradíció és a kortárs
design között. A „Future Traditions – A jövő tradíciói” programban engem elsősorban azok a hasznosan –
beszélgetéssel, tanítással, történetmeséléssel – együtt töltött családi, kisebb közösségi események inspiráltak, amelyek mára látszólag háttérbe szorultak, vagy legalábbis átalakultak. Személyes kapcsolataink ápolásának fontosságát szerettem volna minél egyszerűbben kifejezni. Az egymásba olvadó, másfél személyes székeken két ember csak szűken, összebújva fér el, tehát a szó szoros értelmében is közelebb kerül egymáshoz.

Miért a régi paraszti szék újragondolása mellett döntöttél? Van személyes kötődésed hozzá?
Nincs, viszont a nagymamámnak van egy 19. századi karos padja, amihez sok szép emléke fűződik, és emiatt számomra is kedves. Ami pedig a kollekciómat illeti, úgy éreztem, hogy a paraszti világ egyszerűbb formáiból építkezve érzékletesen át tudom adni a tárgyi világon keresztül öröklődő tapasztalatokat. A bútorok eredeti megjelenésének csak a sematikus átírására törekedtem, hogy a hangsúly ne a háttámlák díszítésein, hanem a székek összekapcsolódásának mozzanatán legyen.

És hogy jött az egymáshoz illesztés ötlete?
Úgy gondoltam, a tárgyak üzenetét tovább erősíti, ha a különálló darabok együtt egy közösségi bútort
alkotnak. Párok, illetve szülők és gyerekek pihenőjeként egyaránt gondolok rájuk, bár elsősorban kiállítási környezetbe, nem pedig hétköznapi használatra szántam a kollekciót. A tervezéssel töltött tíz hónap fókuszába a látványt és a könnyen értelmezhetőséget helyeztem, mintegy mesei tanulságként az emberi kapcsolataink fontosságáról.