A világ rózsaszínben: interjú Winkler Barnabással, a Zsolnay kerámiák gyűjtőjével

3 érdekesség Barnabásról

Építészként sok híres épület terve, köztük középületeké, oktatási intézményeké fűződik a nevéhez: ő álmodta meg a Camponát és az Infopark D épületét is.

Szívügye az értékmentés, ezért az Ybl-díj mellett a Koós Károly-díjjal is elismerték a tevékenységét. Az általa alapított HAP Galériában kiállításokon állít emléket építészeknek, képzőművészeknek.

Gyűjteményének legkisebb darabja 4, a legnagyobb 178 centiméter magas, a legtávolabbról – Kanadából – a Zsolnay család leszármazottainak sótartója érkezett.

Eozin, pirogránit, csodás tetőcserepek: sokaknak ezt jelenti a Zsolnay. Önnek pedig egy rózsaszín világot, amelynek a kapuját többszörösen is kitárja előttünk:  2011 óta látható a gyűjteménye Pécsett, most pedig könyvet írt erről a fantasztikus örökségről. 

A Zsolnay gyár, maga Zsolnay Vilmos fáradhatatlanul kutatta az új módszereket, a legjobb mestereket hívta Pécsre – ahogy egykor Mátyás király. Egyedi technológiák, vívmányok tették világhíressé a kerámiáikat. A magyar designt meghatározó rózsaszínek azonban jóval kevesebb figyelmet kaptak, ezért is különleges a gyűjteményem. Sosem jegyezték fel például a történetüket, annak ellenére, hogy a századforduló kedvencei voltak. Ha eltörtek, meg is drótoztatták a tárgyakat, amihez persze az is hozzájárult, hogy nálunk akkoriban még nem terjedt el annyira a műanyag, mint Nyugaton. 

Mi kapcsolja össze a kerámiák száz évvel ezelőtti és mai rajongóit?

Maga a szín, amely mindenkinek tetszik. Vilmos rájött, hogy a krómos ónmáz adott hőfokon rózsássá válik. Bevallom, engem a tónus eleganciája egyszerűen elbűvöl. Az első korsót a nagynénémtől örököltem; még nem tudtam, mi is pihen a polcon. Később találtam hasonlót egy régiségesnél. Gondoltam, legyen „társa” az otthoninak, de drágállottam – akkor mesélte el az árus a történetüket. Rádöbbentem, milyen keveset tudunk ezekről. Gyűjtő lettem, és a valaha gyártott összes típusból sikerült legalább egyet találnom – kivéve az angolvécét. Fontos adalék, hogy ezek a tárgyak, legyen szó edényről vagy gyufagyújtóról, háztartási célból készültek, vagyis minden nap kézbe fogták és használták őket.

Akinél lakik egy-egy rózsaszín, ma műalkotást őriz?

A funkció mellett a fejlesztések hatására a forma is fontossá vált. Az első, nagyon egyszerű edényeken még látszik, hogy teljesen agyagból készültek. Később a kancsófülek, egy-egy szép edényív megalkotásán élték ki magukat a művészi hajlamú munkások, akik elsősorban iparosok voltak, nem művészek. Ha egy-egy stílusirányzat fel is tűnik a tárgyaikon, valójában a design kialakulása modernizálja azokat. 

A tárgyak sokszor történeteket hordoznak. A gyűjteményben is megbújnak kalandos sorsok?

Soknak ismerem az előéletét. Találtam esernyőtartóként szolgáló bödönt, a kuglóf illatát máig őrző formát, míg más daraboknak a hozzám vezető útja regénybe illő. Portugália, Franciaország, Ausztria csak néhány hely azok közül, ahonnan hazatértek kerámiák, de a legsorszerűbb „találkozás” egy brüsszeli csészével történt. Hogy miért mentem be épp aznap épp abba az antikboltba, ma sem tudom. Építészként sokfelé jártam Magyarországon is, mindig felkerestem a helyi régiségeseket. Sokszor hívtak fel így: „Jött egy rózsaszín, amilyen magának még nincs!” Ebben rejlik a varázsuk: minden darab más és más.

Ahány ember, annyiféle gyűjtőszenvedély. Hogy lesznek otthonunk ékei a féltett kincsek?

Egy kolléganőm egyszer nekem ajándékozta az egyik bödönét, mert rájött: a paraszti edényei között idegenül hat. Ám önmagában egy polcon vagy az azonos stílusú társai között azonnal élni kezd akár a legmodernebb otthonban is. De csak óvatosan a gyűjtéssel! Ne ragaszkodjunk a végletekig a tárgyakhoz; volt idő, amikor ha megtudtam, hogy valakinél lapul egy még hiányzó darab, azzal nem is szívesen találkoztam. Ma már örülök, ha más is gyűjti őket. Az emberi viszonyokról és magunkról is tanítanak: ez a gyűjtő ajándéka.

A rózsaszín arcai

A legalább hatvanféle tónusban előállítható rózsaszín máz égetés előtt fehér. Ezt példázza a színátmenetes kuglófforma, amelyet nem mindenhol ért azonos hőhatás. Igazi kuriózum!

Ahogy a gyűjtemény minden tagjának, az elsőnek is személyisége van. Csőrének jellegzetes alakja árulkodik a kézi formázásról és egykori funkciójáról: bort töltöttek belőle.

Izgalmas és igaz történetek, kortörténeti kitekintő és gyönyörű fotók gondoskodnak arról Barnabás könyvében, hogy a rózsaszínek elfoglalják méltó helyüket a magyar design történetében.

A rózsaszínek nem csupán kancsó, váza, ecetkiöntő vagy épp gyümölcstál formájában szolgálták a századforduló polgárait, de az íróasztalon is helyet kért magának a Zsolnay-kerámia.

Szöveg: Volter-Horváth Dóra, fotók: Hübner Teodóra Archív: Winkler Barnabás: A rózsaszín Zsolnay